9 éves voltam, és ballagáson voltunk. Már nem emlékszem kién, talán a Zolikáén, vagy a Krisztién, ki lehetne számolni, de nem érdekes. Szerettem a ballagásokat, na nem magát a szertartást, hanem utána az összejöveteleket, mert minden unokatesó ott volt. Ezeken az eseményeken kívül nem nagyon láttuk egymást. Ilyenkor viszont jókat lehetett játszani és nem elhanyagolható módon annyi kólát lehetett inni, amennyi belénkfért és volt vagy tízféle sütemény is; méteres kalács, linzer karika, mézes-krémes, keksztekercs. Tíz perc elteltével a fehér ing már ki volt tűrve a nadrágomból, fél óra múlva le volt öntve kólával, de amúgy is beleizzadtam a sok szaladgálásban. Nagyiék megjegyezték mennyit nőttem, mi meg az ünnepeltet kérdezgettük, hogy mennyi pénz jött neki össze a ballagással. Nem elhanyagolható módon periférikus látásunkkal már befogtuk a végeláthatatlan nyári szünet síkját, ami a ballagással kezdetét vette.

És elkezdődött valami más is, kicsit délebbre, Calcio ‘90. Kockákból összerakott focista figura, piros-fehér-zöld, a család férfitagjai nagy hangerőre vették a még nem távirányítós, de már színes tévét, Jó napot, jó szurkolást, kezdődik. Valahogy én is odakeveredtem, először csak Makanaky nevén nevetgéltem, aztán pedig folyton kérdezősködtem, melyik csapat milyen, melyik a Maradona, mennyit kapnak ezek a négerek? Sokat, mondták, az Argentínok kitömik őket, kapnak egy ötöst, mint te a bizonyítványodba. Elhittem nekik, biztos értenek hozzá, de hiába ültem ott még tíz-húsz percet, csak nem akart jönni az első argentín gól, tornaeleji forma. Arra is emlékszem, hogy a bíró VOTRÓ volt, legalábbis így ejtették, ez a legjobb bíró, ezt is mondták, és végre kiállított egyet a durva kameruniak közül, na most indul majd be a henger, mondták a felnőttek, én meg néztem, hogy hol van az a henger, csak egy nagydarab fekete fickót láttam, zöld mezben, piros nadrágban, sárga sportszárban, Francois Omam-Biyik, majdnem úgyhívják, mint akit kiállítottak, testvérek vajon?, szóval ez a Omam-Biyik gólt fejelt a címvédő argentínoknak, Kamerun tíz emberrel vezet, majd már csak kilenc emberrel, Peti gyere már!, ideje indulnunk, majd otthon megnézed a végét, de én csak ültem lenyűgözve, megvan a VB első meglepetése, ordította Knézy, gyere már fiam, ordította Anyám, Apám kint már beindította a Trabantot, menthetelenül akkor lettem Kamerun- és fociimádó, 1990. június 8-án hat és nyolc óra között Zolika (kiszámoltam) ballagása után.